nézelődő

Vonaton ült, mikor rájött, hogy milyen emberek vannak. A csúnyán beszélő fiatalok, a szörnyülködő idősek, a pletykás tanárnénik, a korán kelő munkások, és az a sok-sok ember, aki ezen csoportok közül egyiket sem érzi magáénak. Nem szólalt meg, csak figyelt, csöndben, koncentrált arra, hogy mindenkire elég idő jusson, agyában már mondatok pörögtek, hogy mesélje el barátainak. Egy mondat, egy kéz mozdulat.Két mondat, öt kézmozdulat. De a hangos zene elnyomta. Ráébredt, hogy amit lát, nem büszkeség, még csak nem is vicces. Megtartja magának, azóta elszörnyed azon, hogy annyi közös van bennünk, amit szégyellnünk kellene, ahelyett, hogy viccek tömkelegeit gyártjuk belőle, amiből 10év múlva könyv lesz, könyv? Nem, csak egy ponyvaregény. Ez látható az emberek arcán a vonatokon hajnalok hajnalán.