tudva

Tudta, hogy nem alkotnak majd jó párost, tudta, hogy még csak nem is szoktak beszélgetni, érezte hogy kényszer az egész, de belement, mert fene jól néznek ki egymás mellet. Szótlanul ballagtak a piarból kimenekült söröző diákok között, kavicsokat rugdosva, időjárásról társalogva, olyan kedvetlenül, hogy még a csikkeket összeszedő lelkiismeretes fiatal is jobban szórakozott. Egy óra telt el, olyan tempóban, mint mikor az embernek dupla matekja van, vagyis mire a nagymutató egyet ugrott, addig kétszázszor képes lett volna leírni a világ leghosszabb szavát. Egy óra elteltével szólalt meg, megtörve a kínos csöndet. Nem mondott semmi értelmeset, hablatyolni kezdett félbeharapott tölcsérekről, szétrágott szívószálakról, besárgult füvekről, lyukas zoknikról és lekopott számozású vonalzókról. Mondandója után nem változott semmi, még várt rájuk egy közös vonatút. A váltó megmihálylott, a vonat késett, a hó lesett. Hat óráig bámulták egymást, míg végül megelégelve eltakarták szemeiket.

nézelődő

Vonaton ült, mikor rájött, hogy milyen emberek vannak. A csúnyán beszélő fiatalok, a szörnyülködő idősek, a pletykás tanárnénik, a korán kelő munkások, és az a sok-sok ember, aki ezen csoportok közül egyiket sem érzi magáénak. Nem szólalt meg, csak figyelt, csöndben, koncentrált arra, hogy mindenkire elég idő jusson, agyában már mondatok pörögtek, hogy mesélje el barátainak. Egy mondat, egy kéz mozdulat.Két mondat, öt kézmozdulat. De a hangos zene elnyomta. Ráébredt, hogy amit lát, nem büszkeség, még csak nem is vicces. Megtartja magának, azóta elszörnyed azon, hogy annyi közös van bennünk, amit szégyellnünk kellene, ahelyett, hogy viccek tömkelegeit gyártjuk belőle, amiből 10év múlva könyv lesz, könyv? Nem, csak egy ponyvaregény. Ez látható az emberek arcán a vonatokon hajnalok hajnalán.